Okleveles kertészmérnök létemre, az 5 éves egyetemi képzés, az angol szakfordítói másoddiploma megszerzése és a 3 éves doktori iskola elvégzése után meglepőnek tűnhet, hogy családi napközi nyitását tervezem otthonunkban.

Azok szemében viszont, akik közelebbről ismernek, ez a döntés nem olyan érthetetlen.

A gyermekek szeretetét otthonról hozom magammal, mondhatni az anyatejjel szívtam magamba. Édesanyám átlagosan másfél éves időközönként nyolc gyermeknek adott életet; öt fiúnak és három lánynak. Két bátyám után harmadikként, mint a legidősebb leánygyermek a családban, bőven volt alkalmam gyakorolni a kisgyermekek gondozásának-nevelésének sok csínját-bínját. Két kisebbik öcsémet, akik nálam 9, illetve 11 évvel fiatalabbak, rendszeresen én pelenkáztam, fürdettem, altattam, stb. Ráadásul édesanyám két bátyja a házunkkal azonos telken lévő másik házban lakott, egyikük családjában 6 gyerekkel... Nem csoda, hogy többször érdeklődtek szüleimnél kisgyermekes anyukák, mert az utcáról a kerítésen benézve azt hitték, magánóvoda (ma családi napközinek nevezhetnénk) működik nálunk. Ebben a gyerekzsivajtól hangos, derűs, szeretetteljes légkörben nevelkedtem, ahol különösebb erőfeszítések nélkül, a nagycsalád adottságainak hála tanultuk meg egymást elfogadni, javainkat megosztani, alkalmazkodni, türelemmel lenni, stb. Tizennégy éves koromtól rendszeresen látogattam a III. kerületi (Miklós téri) gyermekotthon kis lakóit, akiket egy táborban ismertem meg. Gitároztam és énekeltem nekik és velük, sokat beszélgettünk. Olyan voltam nekik részben, mint egy nagytestvér, részben, mint egy pótmama. Később patronáló szülő is voltam ugyanabban az otthonban, és hivatalosan három, gyakorlatilag több gyermeket „patronáltam" - hetente látogattam őket, hétvégenként gyakran kivettem őket, és mentünk kirándulni, strandra, stb.

Tizenhét évesen egy évet töltöttem az Amerikai Egyesült Államokban egy háromgyermekes családnál, ahol - amellett, hogy a helyi középiskolába járhattam - délutánonként, esténként és hétvégenként, amikor a szülők elmentek otthonról, én gondoztam a gyerekeket. Miután hazajöttem, első gyermekem megszületéséig rendszeresen dolgoztam baby-sitter-ként külföldi és magyar családoknál.

Első kislányom megszületése után nem sokkal aktív szerepet vállaltam a helyi római katolikus egyházközség baba-mama klubjában, amit immár öt éve szervezek, és amelynek helyszíne négy éve tavasztól őszig a saját otthonunk, kertünk. Ugyanitt gerinc-erősítő, tartás-javító és alakformáló tornát is tartok rendszeresen az édesanyáknak úgy, hogy közben a gyermekek is velünk lehetnek. Gyakran vigyáztam barátnőim gyerekeire, míg ők egyéb teendőiket intézték, néhány hónapja pedig már rendszeresen hozzák őket hozzám fél- vagy egész napra - így mire hivatalosan megnyithatom a családi napközink kapuit, már több hónapos rutinra teszek szert a családi napközi működtetésében.

A fentiekből kiderül, hogy mindig is közel állt hozzám a gyermekekkel való foglalkozás, a családi napközi nyitását mégsem teljesen magam találtam ki, inkább a körülöttem lévő személyek (védőnő és barátnőim, akik gyerekeire időről-időre vigyáztam) beszéltek rá. Mikor felmerült, hogy a gyes lejárta után vissza kellene mennem az egyetemre dolgozni, akkor mondták, hogy szívesen fizetnének is, csak hozhassák hozzám gyermekeiket. Később kiderült, hogy pillanatnyilag vissza sem tudnak venni az egyetemre, státusz-hiány miatt. Mivel most épült új családi házunk, annak berendezését és a kert kialakítását már a családi napköziben elvártaknak megfelelően terveztük és így is kiviteleztük.

(Részlet a Családi napközi működtető tanfolyam záródolgozatának bevezetéséből)